XXII. A társadalom mozgatórugója

Az emberi természet

Nem dolga semmilyen emberi tudománynak, hogy megadja a dolgok végső értelmét.

Az ember szenved, akár a társadalom. Azt kérdezik, miért. Ez ugyanaz a kérdés, mint hogy Isten miért ruházta fel az embert érzésekkel és szabad akarattal. E tekintetben senki nem tud többet, mint a saját hite szerinti kinyilatkoztatást tanítani.

De bármi is volt Isten célja, a konkrét tény, amit az emberi tudomány kezdőpontjául választhat, az, hogy az embereket szabadnak és érzőnek teremtették.

Ez annyira igaz, hogy akit meglep, arra kérem: próbáljon elképzelni egy élő, gondolkodó, akaró, szerető és cselekvő lényt – tehát valami olyasmit, mint egy ember –, de aminek nincsenek érzései vagy szabad akarata.

Teremthette volna Isten másképp? Az eszünk azt válaszolja, igen, de a képzelőerő mindörökké nemmel válaszol majd, olyan alapvetően lehetetlen elválasztani gondolatilag az emberi fajt e kettős tulajdonságtól. Nos, érzőnek lenni annyit tesz, hogy képesek vagyunk felfogni egymástól megkülönböztethető érzéseket, vagyis olyanokat, amelyek kellemesek vagy fájdalmasak. Ebből fakad a jóllét vagy a rosszul-lét. Így, ahogy Isten megteremtette az érzéseket, a rossznak vagy a rossz lehetőségének is utat engedett.

Azzal, hogy szabad akaratot adott, Isten felruházott minket – legalábbis egy bizonyos mértékig – azzal a képességgel, hogy elkerüljük a rosszat, és keressük a jót. A szabad akarat feltételezi s kéz a kézben jár az értelemmel. Mi haszna volna a választás képességének, ha nem lennénk képesek megvizsgálni, összevetni és elbírálni? Ilyenformán mindenki, aki e világra lép, magával hoz valamilyen mozgatórugót és megvilágítót.

A mozgatórugó az a mélyen személyes és ellenállhatatlan impulzus, minden erőfeszítésünk lényege, ami a Rossz elkerülésére és a Jó keresésére hajt. Úgy is hívják, hogy az önfenntartás ösztöne, önérdek vagy egyéni érdek.

Sokan elítélték vagy figyelmen kívül hagyták ezt az érzést, de a létezése tagadhatatlan. Képtelenek vagyunk rá, hogy ne azt keressük, amiről azt gondoljuk, hogy javítani fog a sorsunkon, és elkerüljünk mindent, ami ronthat rajta. Ez legalább annyira biztos, mint hogy minden molekulában egyszerre van centripetális és centrifugális erő. És ahogy a vonzás és taszítás ikermozgása a fizikai világ fő mozgatója, elmondhatjuk, hogy az ember vonzalma a boldogsághoz és irtózása a fájdalomtól a társadalmi Gépezet fő mozgatórugója.

Nem elég azonban, hogy az ember ellenállhatatlanul a jót preferálja a rosszal szemben; képesnek kell lennie megkülönböztetni a kettőt. És erre adott lehetőséget Isten, amikor megadta az embernek azt a komplex és csodálatos képességet, amit értelemként ismerünk. Hogy képesek vagyunk a figyelmünket koncentrálni, összevetni, elbírálni, érvelni, láncolatba tenni az okot és az okozatot, emlékezni és előre látni – ezek a képességek, ha mondhatom így, a fogaskerekei ennek a csodálatra méltó eszköznek.

A társadalmi ellentétek és fejlődés forrása

A mindannyiunkban ott lakozó impulzust az értelmünk irányítja. Az értelmünk azonban hibás. Képes tévedni. Összevetünk, elbírálunk, és ezek alapján cselekszünk, de lehet, hogy tévedünk, rossz döntést hozunk, és a rossz felé fordulunk, mert jónak véljük, vagy elfordulunk a jótól, mert azt hisszük, hogy rossz. Ez a társadalmi diszharmónia fő forrása, amely elkerülhetetlen, éppen azért, mert az emberi faj fő ösztönzője, az önérdek nem egy olyan vak erő, mint a fizikai vonzás, hanem egy olyan erő, amit egy tökéletlen értelem vezérel. Legyünk hát tisztában vele, hogy Harmóniát kizárólag ezzel a megkötéssel láthatunk. Isten nem látta jónak, ha a társadalmi rendet vagy Harmóniát a tökéletességre alapoznánk – sokkal inkább az emberiség tökéletesedésére. Igen, az értelmünk lehet hibás, de tökéletesíthető. Fejlődik, növekszik és kijavítja önmagát. Újra belevág valamibe, majd ellenőrzi; a tapasztalat minden alkalommal javít rajta, és a Felelősség ott lebeg mindannyiunk feje fölött büntetések és jutalmak rendszere formájában. Minden lépés, amit a tévedés útján teszünk, mélyebbre taszít, növekvő fájdalomba, úgyhogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül a jelzést. Így a döntéseink s velük együtt a cselekvéseink kijavítása előbb vagy utóbb elkerülhetetlen lesz.

Az őt mozgató impulzus hatására, szenvedélyesen keresve a mihamarabbi boldogságot, megeshet, hogy az ember mások kárára próbálja majd elérni azt, ami számára jó. Ez a társadalmi diszharmónia második, bőséges forrása. Az itt említendő kifejezés, a Szolidaritás, melynek törvénye ezek végzetes sírja. Az ilyenformán félrevitt egyéni erőfeszítések ellenállást váltanak ki minden más hasonló erőfeszítésből, amelyek – természetüknél fogva ellenezve a rosszat – elvetik az igazságtalanságot, és megbüntetik azt.

Így valósul meg a fejlődés, és nem kevésbé fejlődés ez azért, mert nagy árat fizetünk érte. Ez egy természetes, általános impulzusból következik, valamiből, ami inherens része a természetünknek, és amit egy gyakran téves elme irányít egy megromlásra hajlamos akaratnak alávetve. A fejlődés a Tévedés és az Igazságtalanság falaiba ütközve találkozik mindenható segítséggel a Felelősség és a Szolidaritás képében, hogy leküzdje e akadályokat; és nem mulaszthatja el ezt a találkozást, mert az épp az említett akadályokból fakad.

Ez a belső, elpusztíthatatlan és univerzális hatóerő, ami ott van minden egyénben, és ami cselekvő lénnyé teszi; ez a hajlam, hogy mindenki a boldogság elérésére és a szerencsétlenség elkerülésére törekedjen; ez az érzés képességéhez elengedhetetlen termék, hatás és pótlék, ami nélkül nem lenne más, mint egy megmagyarázhatatlan csapás; ez a ősi jelenség az eredője minden emberi cselekvésnek. Ez a vonzó- és taszítóerő, amit korábban a társadalmi Gépezet fő mozgatórugójának neveztünk, kivívta magának a politikai gondolkodók többségének ellenszenvét – és ez kétségkívül az egyik legfurcsább rendellenesség, amit a tudomány történetében találhatunk.

Az önfeláldozás téves doktrínája

Igaz, hogy az önérdek az okozója az embernek tulajdonítható minden rossznak és minden jónak. Nem is lehet másként, hisz valamennyi cselekvésünket az határozza meg. Voltak politikai gondolkodók, akik ezt látván, s mivel gyökerestül akarták elpusztítani a rosszat, nem tudtak mást javasolni, mint hogy fojtsuk el az önérdeket. De mivel ezáltal magát a tevékenységünk mögött álló mozgatót pusztították volna el, úgy gondolták, adhat hát egy másfajta mozgatót: jelesül a mások iránt érzett odaadást és (ön)feláldozást. Azt remélték, hogy innentől minden csere és társadalmi megállapodás – varázsszóra – az önmagunkról való lemondás elvére helyeződik át. Az emberek többé nem saját boldogságukat keresik, hanem mások boldogságát. Az érzéseik által közvetített jelzések többé nem számítanak, ahogy a felelősségből fakadó terhek és jutalmak sem. A természet minden törvényét a feje tetejére állítják; egyszóra senki nem gondol majd saját egyéniségére azon túl, hogy hogyan tudja szolgálni a közjót. Egyes, magukat mélyen vallásosnak tartó politikai gondolkodók az emberi szív eme általános átalakulásától várták a tökéletes társadalmi harmónia eljövetelét. Azt elfelejtik közölni, hogy mégis hogyan akarják véghezvinni a lényegi első lépést, ami az emberi szív átalakulása.

Ha elég ostobák is volnának, hogy belevágjanak, aligha lesznek elég erősek. Szeretnék ezt bizonyítva látni? Kezdjék a kísérletet magukon; próbálják meg elfojtani az önérdeket a saját szívükben, hogy az ne legyen felfedezhető a legátlagosabb, mindennapi cselekvéseiken. Hamar rájönnek majd, hogy képtelenek. Hogyan mondhatják akkor, hogy kivétel nélkül mindenkit rászorítanak egy olyan doktrínára, amire saját magukat sem tudják rávenni?

Bevallom, képtelen vagyok bármi vallásosat látni – hacsak nem egyes külsőségekben, vagy esetleg a szándékaikban – e nagyravágyó elméletekben és lehetetlen maximákban, melyek úgy áradnak az ajkaikról, mintha szentek lennének, miközben ők sem cselekednek egy percre sem másként, mint az átlagember. Valóban igaz vallásosság inspirálta volna ezt a rátarti gondolatot egyes katolikus közgazdászok^[1] körében, hogy Isten rosszul végezte a dolgát, és a mi dolgunk, hogy azt helyrehozzuk? Bossuet nem így látta, amikor azt mondta: „Az ember boldogságra vágyik, és nem tud nem vágyakozni rá.”^[2]

Sohasem lesz komoly tudományos hatása az önérdek ellen intézett kirohanásoknak, az ugyanis a természeténél fogva elpusztíthatatlan, vagy legalábbis nem lehet az emberből kiirtani anélkül, hogy vele magát az embert is el ne pusztítanák. A vallás, az erkölcs vagy a közgazdaságtan csak annyit tehet, hogy megvilágítja ezt a mozgatórugót, és megmutatja nemcsak a kiinduló, hanem a végső következményeit is mindannak, amire ösztönöz bennünket. A múló fájdalmat követően azt meghaladó és folyamatosan növekvő kielégülés, és a múló élvezetet követően azt meghaladó és folyamatosan romló fájdalom: ezek jelentik röviden a jót és a rosszat erkölcsi szempontból. Akár emelkedett és felvilágosult érdek lesz is az, ami meghatározza az ember erényes választását, az alapjában önérdek lesz.

Az emberiség önjelölt gondviselői

Ha furcsa, hogy elítélik az önérdeket, nem erkölcstelen túlkapásként, hanem a minden emberi tevékenység mögött álló hajtóerőként, akkor még furcsább, hogy semmibe veszik, s azt hiszik, lehet úgy társadalomtudományt művelni, hogy közben nem számolnak vele.

A politikai gondolkodók általában – a büszkeség megmagyarázhatatlan őrületében – úgy tekintik magukat, mintha letéteményesei és választottbírái lennének ennek a mozgatórugónak. Mindannyiuk kezdőmondata mindig ez: „Tegyük fel, hogy az emberi faj egy birkanyáj, és hogy én vagyok a pásztor; mit kell tennem, hogy az emberi fajt boldoggá tegyem?” Vagy inkább: „Feltéve, hogy adott valamennyi agyag egyfelől és egy fazekas másfelől, mit kell tennie a fazekasnak, hogy a legtöbbet hozza ki az agyagból?”

Politikai gondolkodóink talán eltérően látják, hogy hogyan válasszuk ki a legjobb fazekast, vagy hogy ki tudja a leghatékonyabban megformázni az agyagot; de abban mind egyetértenek, hogy az ő dolguk az emberi agyag megformázása, ahogy az agyag dolga is az, hogy hagyja nekik, hogy megformázzák. Úgy gondolják, hogy saját maguk – mint törvényhozók – és az emberiség viszonya egy gyám és a gyámsága alatt álló gyermek viszonyának felel meg. Véletlenül sem jut eszükbe, hogy az ember egy élő, érző, akaró és cselekvő lény, mely olyan törvényeknek engedelmeskedik, amiket nem kell kitalálni (mert mindig is léteztek), még kevésbé másokra kényszeríteni, hanem inkább csak tanulmányozni. Nem látják, hogy az emberi fajt hozzájuk minden szempontból hasonló emberek alkotják, akik semmiképp sem alábbvalóak vagy alsóbbrendűek náluk; hogy embertársaikat felruházták impulzussal, hogy cselekedjenek, és értelemmel, hogy választani tudjanak; hogy mindenben, amit az emberek tesznek, hatnak rájuk a Felelősség és a Szolidaritás jelzései; és végül, hogy mindezen jelenségek mentén kialakulnak saját jogon létező társadalmi kapcsolatok, amiket a társadalomtudósok dolga nem kitalálni – ahogy gondolkodóink képzelik –, hanem csupán megfigyelni.

Azt hiszem, Rousseau volt az a gondolkodó, aki a görögöket megújítva az antikvitásból a legnaivabb módon exhumálta a törvényhozói mindenhatóságot. Meg volt győződve, hogy a társadalmi rend emberi találmány: olyan géphez hasonlította, amiben az emberek fogaskerekek, és a fejedelem az, aki mozgásba hozza. A társadalmi rendet törvényhozók alkotják meg a politikai gondolkodók hatására, akik – visszatérve a metaforához – az emberi faj és gépezet motorjai. Ezért fordulnak mindig a politikai szerzők a törvényhozókhoz szigorúan felszólító módban; utasítják őket, hogy utasítsanak. „Helyezd nemzeted erre vagy arra az alapra; adj nekik tisztes hagyományokat, vesd őket a vallás igájába, hajtsd őket a hadseregbe, vagy a kereskedelembe, a mezőgazdaságba, az erények felé, és így tovább.” A szerényebb szerzők általános alannyal anonimizálnak: „A naplopók nem maradnak a köztársaságban büntetlenül; a népességet megfelelően elosztjuk majd a város és a vidék között; azt tanácsoljuk, hogy ne legyen többé sem gazdag, sem pedig szegény, stb. stb.”

Ez a szóhasználat mérhetetlen önteltségről ad tanúbizonyságot. A doktrína, mely benne foglaltatik, nem hagy az emberiségnek egy jottányi méltóságot sem.

A társadalomtervezés valójában társadalomellenesség

Nem ismerek olyat, aki az említetteknél nagyobbat tévedne elméletben, és pusztítóbb lenne a gyakorlatban. Bárhonnan is nézzük, a hatásuk siralmas.

Elhitetik az emberekkel, hogy a társadalmi gazdaság egy mesterséges képződmény, mely egy feltaláló fejéből pattant ki. S mint ilyen, a politikai gondolkodó válik a feltalálóvá. A leghőbb vágya, hogy bevezessék az általa kitalált mechanizmust, s mindent megtesz, hogy az alternatív mechanizmusokat megutáltassa – különösen azt, amelyet az emberi szerveződés és a dolgok természete alakított ki. Az erről az alapállásról írt könyvek nem mások, s nem is lehetnek mások, mint hosszas szónoklatok a Társadalom ellen.

E hamis tudomány nem tanulmányozza az okok és okozatok láncolatát. Nem megfigyeli a jót és a rosszat, ami az emberi cselekvésből fakad, s amit aztán összefüggésbe hozna a Társadalom mozgatórugójával, hogy eldönthesse, melyik utat érdemes leginkább követni. Nem: utasít, kényszerít és kivet, vagy ha erre nem képes, legalábbis tanácsot ad, ahogy egy fizikus mondaná egy kőnek: „Mostantól nincs alattad semmi, utasítalak, hogy ess le, vagy legalábbis ezt tanácsolom számodra.” Ezt a szellemet követi Droz úr, amikor azt mondja: „A közgazdaságtan célja, hogy olyan széles körben elterjessze a jólétet, amennyire csak lehetséges”^[3] amely definíciót szívesen vett a Szocializmus, mert kaput nyit mindenféle utópiának, s a társadalom szabályozásához vezet. Hová tenné a közvélemény Arago urat^[4], ha azzal kezdené az előadásait, hogy „az asztronómia célja, hogy olyan széles körben elterjessze a gravitációt, amennyire csak lehetséges”? Igaz, az emberek cselekvő lények, megáldva az akarat erejével, és a szabad akarat hatása alatt cselekednek. Ugyanakkor van bennük egy belső erő is, ha tetszik, egyfajta gravitáció, a kérdés pedig, hogy megállapítsuk, milyen cél felé gravitálnak. Ha végzetesen a rossz felé, akkor nincs mit tenni, és biztosak lehetünk benne, hogy a megoldás nem egy politikai gondolkodótól fog jönni, aki – ember lévén – ugyanazon hajlamok foglya, mint mi mindannyian. Ha viszont a jó felé, akkor sikerült rátalálni a hajtóerőre, és a tudománynak nem kell helyettesítenie sem kényszerrel, sem pedig tanáccsal. A tudomány feladata, hogy megvilágítsa a szabad akarat mibenlétét, rámutatva az okok okozatára, annak teljes reményében, hogy az igazság hatása alatt „elterjed a jólét, amennyire csak lehetséges”.

Gyakorlati értelemben azon doktrínának, amely a Társadalom mozgató erejét nem az emberiség egészében, illetve annak természetében, hanem a törvényhozókban és a kormányokban találja meg, még rémesebb következményei vannak. Ez a doktrína olyan súlyos felelősséget ró a kormányzatra, amit az nem érdemel meg. Ha szenvedés van, a kormányzat hibája. Ha vannak szegények, a kormányzat hiába. Hát nem a kormányzat az általános mozgatórugó? És ha ez a mozgatórugó nem jó, akkor nyilván elromlott, és le kell cserélni azt egy másikra. Vagy vannak, akik magát a tudományt hibáztatják, és legújabban a következőt szokás mantrázni: „Valamennyi társadalmi szenvedést a közgazdaságtan számlájára írhatunk.” Miért is ne, ha végül is azt mondják róla, hogy a célja elérni az emberek boldogságát, azok bárminemű hozzájárulása nélkül? Amikor eluralkodnak az ehhez hasonló gondolatok, akkor az embereknek a legutolsó gondolata lesz az, hogy a figyelmüket saját magukra irányítsák, és megvizsgálják, hogy a hányatott sorsuk oka vajon a saját tudatlanságuk-e, vagy valami külső igazságtalanság; tudatlanságuk esetén megkapják a Felelősség terhét, míg igazságtalanság esetén Szolidaritást érdemelnek. Miért is keresné az emberiség a hányattatásainak okát a saját hibáiban, amikor meggyőzték már arról, hogy természetéből adódóan tétlen, és hogy minden tettének a forrása – s ezáltal minden felelősségé is – a fejedelem és a törvényhozó akarata?

Ha meg kéne határoznom, hogy mi különbözteti meg a Szocializmust a közgazdaságtan tudományától, a következőt tudnám mondani. A Szocializmusnak rengeteg iskolája van. Mindegyiknek megvan a maga utópiája, és elmondhatjuk, hogy olyan messze vannak attól, hogy egymással egyetértsenek, hogy leginkább keserű viszonyt ápolnak egymással. A különbség Blanc úr^[5] „termelőszövetkezetei” és Proudhon úr^[6] anarchiája között, vagy Fourier^[7] egyesületei és Cabet úr^[8] kommunizmusa között ég és föld. Ennek tudatában mégis hogyan helyezhetők ezen iskolák vezetői a „Szocializmus” közös platformjára, és mi az a kapocs, ami összeköti őket a természetes társadalommal szemben? Nem lehet más, mint ez: Nem akarják a társadalom természetes formáját. Amit akarnak, az egyfajta mesterséges társadalom, ami egy az egyben a feltaláló agyából pattan ki. Igaz, hogy mind maguk lennének e Minerva Jupitere^[9], hogy mindnek megvan a saját találmánya és álma arról, hogy hogyan is nézne ki a saját társadalmi rendje. De van egy dolog, ami közös bennük: hogy nem ismerik el, hogy az emberi fajnak lenne akár egy hajtóereje, amely a jó felé viszi, sem pedig egy gyógyhatású ereje, ami eltávolítja a rossztól. Veszekednek, hogy ki legyen az, aki megformázza az emberi agyagot, de egyetértenek, hogy van anyag, amit meg kell formázni. A szemükben az emberi faj nem egy élő, harmonikus lény, akinek maga Isten biztosított haladó és megtartó erőt; csak élettelen anyag, ami rájuk vár, hogy érzést és életet leheljenek belé. Nem vizsgálat tárgya, hanem anyag, amin kísérletezni kell.

A közgazdaságtan természete és feladata

Másrészt a közgazdaságtan rámutathat a vonzás és taszítás erejére minden emberben, amelyek együtt a társadalom hajtóerejét adják és amint megbizonyosodott róla, hogy ez a hajtóerő a jó felé irányul, már nem kell az eltörlését akarnia, hogy valami más, általa kreált dologgal helyettesítse. Inkább tanulmányozza azokat a társadalmi jelenségeket – a maguk végtelen változatosságában és komplexitásában –, amiket ez a hajtóerő létrehoz.

Akkor tehát a közgazdaságtan oly távolról figyelheti csak a társadalom mozgását, mint egy csillagász az égitesteket? Természetesen nem. A közgazdaságtan olyan lényekkel foglalkozik, akik értelmesek és szabadok, s mint ilyenek – ezt sose feledjük el – képesek tévedni. A jó felé igyekszenek, de hibázhatnak. A tudomány beavatkozása így hasznos lehet: nem mint az okok és okozatok létrehozója, vagy az emberi hajlamok megváltoztatója (egy – mesterséges – szerveződés vagy rend alá vetve őket), de még csak nem is mint tanácsadó, hanem mint aki megmutatja a jót és a rosszat, ami az általuk hozott döntésekből fakad.

Így a közgazdaságtan feladata kizárólag a megfigyelés és a feltárás. Nem mondja az embernek, hogy: „Arra ösztökéllek, és azt tanácsolom neked, hogy ne menj túl közel a tűzhöz.” Vagy inkább: „Megálmodtam egy társadalmi rendet, és isteni látomás alapján létrehozom az intézményeket, amik elég távol tartanak majd a tűztől.” Nem. Felismeri, hogy a tűz éget, és erre figyelmeztet; bebizonyítja ezt a tényt, és ugyanígy jár el a gazdasági vagy erkölcsi rend valamennyi jelenségével kapcsolatban, abban a hitben, hogy ennyi elég. A tűz általi haláltól való irtózást egy ősi, eleve létező ténynek tekinti, amit nem ő hozott létre, és nem is változtathat meg.

Lehetséges, hogy a közgazdászok ne mindig értsenek egyet, de könnyen belátható, hogy a vitáik teljesen más természetűek, mint amik a szocialistákat megosztják. Két ember, akik minden figyelmüket ugyanazon jelenség és hatásai megfigyelésének szentelik (mint például a járadéknak, a cserének vagy a versenynek), lehet, hogy nem ugyanarra a következtetésre jutnak, ami semmi többet nem bizonyít, mint hogy legalább az egyikük rosszul figyelte meg azt. Újra meg kell vizsgálni; más kutatók segítségével valószínű, hogy végül fény derül az igazságra. Ebből az okból – feltéve, hogy minden egyes közgazdász (akár a csillagászok) a szemük előtt tartják az elődeik eredményeit – a tudomány csak haladó lehet, s ha így van, akkor egyre hasznosabb is, korrigálva a pontatlan megfigyeléseket és megszámlálhatatlan új megfigyeléssel gazdagítva a korábbiakat.

Ezzel szemben a szocialisták, akik elszigetelik magukat egymástól, hogy mind külön-külön tervezzék a mesterséges, saját képzeletük szülte társadalmi modelljeiket, könnyen lehet, hogy ezzel a módszertannal a végtelenségig kutatnak majd anélkül, hogy egyetértésre jutnának, vagy hogy egyikük munkája a másikra tudna épülni. Say sokat merített Smith kutatásaiból, Rossi Say vállára tudott állni, Blanqui és Joseph Garnier pedig mindazokéra, akik előttük éltek. De Platón, More, Harrington, Fénélon és Fourier anélkül is el tudnak szórakozni az Állam, Utópia, Oceana, Salente vagy a Falanszter saját szájuk íze szerinti megtervezésével, hogy bármilyen kapcsolat is lenne illuzórikus találmányaik között. Ezek az álmodozók mindent, az embereket és a dolgokat is saját képzeletük alapján rajzolják meg. Elképzelnek egy társadalmi rendet, mely túlmutat az emberi szíven, majd hozzá képzelik az új emberi szívet is, ami ebben a társadalomban működne.